|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 10 találat | lapozás: 1-10 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Szígyártó Domokos 1996. november 4.Tófalvi Zoltán az 1956 és 1960 közötti bebörtönzött túlélőkkel elment a régi szenvedés színhelyeire és börtöneibe. Még az erdélyi magyar közvélemény is alig tud valamit arról, hogy az 1957-es, Szoboszlay Aladár magyarpécskai plébános nevével fémjelzett perben "államellenes összeesküvés vádjával bíróság elé állított 57 személy közül 11-re mondták ki a halálos ítéletet és 10-et ki is végeztek: Szoboszlay Aladár pécskai és Ábrahám Árpád torjai katolikus plébánost, báró Huszár József volt földbirtokost, dr. Orbán Károly marosvásárhelyi, dr. Kónya István kézdivásárhelyi ügyvédet, dr. Fintanar Alexandru aradi ügyvédet, Tamás Dezső csíksomlyói származású tisztviselőt, Tamás Imre csíksomlyói származású, temesvári tanítót, Orbán István csíktapolcai földművest, Lukács István magyarpécskai kereskedőt, Draganita Mogyorós Máriát is halálra ítélték, majd büntetését életfogytiglanira változtatták. - Az "érmihályfalvi csoport" 31 elítéltje közül 1958. dec. 3-án kivégezték Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészt, dr. Hollós István tanárt, volt hadbíró századost, 1959-ben végezték ki Szíjgyártó Domokost. A Securitate vallatószobáiban elszenvedett kínzásokba belehalt a dr. Dobai István jogász által összeállított "ENSZ-memorandum" két vádlottja, Kertész Gábor és Nagy József. A peripravai kényszermunkatáborban /a Duna deltájában/ halt meg Demeter István. A börtönben elszenvedett embertelen bánásmód következtében az 1964-es szabadulás után nemsokára meghalt Molnár Béla, Kolumbán Bendegúz, Nyitrai Sándor, Böjthe Sándor, Adorján Dezső, Csatlós Csaba református lelkész, illetve teológus, valamint Grósz József, Bocz Ádám, Deák Géza peripravai "Golgotát járó". A börtönben halt meg az "érmihályfalvi csoport" egyik résztvevője, a 25 éves kényszermunkára ítélt Tordai János géplakatos. Az RMDSZ 1996 egyik legjelentősebb kezdeményezésének, az 1956-os forradalom legméltóbb romániai megemlékezésének tartotta Tófalvi Zoltán elhatározását, hogy végigjárják az egykori gulágokat és erről film készüljön. A budapesti DEKO Film 36 órás, a Román Televízió magyar adása 15 órás filmösszeállítást készített a "halálmenet" megismétléséről. Az utat végigjárók között volt dr. Csiha Kálmán református püspök /10 évre ítélték/, Mózes Árpád evangélikus püspök /18 évre ítélték/, Kiss Béla evangélikus püspök-helyettes, dr. Dobai István nemzetközi jogász /életfogytiglanra ítélték/, Fülöp G. Dénes, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkésze /11 évre ítélték/, Veress Sándor, a Kis-Küküllő menti csoport vezetője /még 1957 januárjában is a magyar forradalmat éltető röpcédulákat terjesztettek!/, akit 20 évre ítéltek, Kacsó Tibor, a "fegyveres felkeléssel" vádolt csíkszeredai csoport vezetője /25 év kényszermunkára ítélték/, Puskás Attila biológus, aki Október 23-a című saját versét terjesztette /20 évre ítélték/, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége és a Székely Ifjak Társasága, valamint a "Palotás-csoport" számos tagja, akiket annak idején 15-25 évre ítéltek. - Egyedül a marosvásárhelyi bíróságon 514 személy ellen hoztak különböző ítéleteket. Itt ítélték el az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége /EMISZ/ 75, a "Palotás-csoport" 24, a Székely Ifjak Társasága 9, a Puskás Attila nevével jelzett csíkszeredai tanárok, diákok 11 fős csoportját, a Kacsó Tibor nevéhez kapcsolt "fegyveres" felkelés 3 tagját, a csíkszeredai mezőgazdasági szakközépiskola 21 tanulóját /valamennyien román anyanyelvűek!/. Ezeken a tárgyalásokon a szabóból gyorstalpalással "hadbíró őrnaggyá" előléptetett Macskássi Pál elnökölt, aki a visszaemlékezések szerint több mint 80 személyre mondott ki a halálos ítéletet. /Új Magyarország, nov. 4./2005. április 13.Tófalvi Zoltán kiegészítette Sylvester Lajosnak a Háromszék 2004. november 5-i számában megjelent írását, amelyben az Angliában élő Szalay Edda segítségével a mártírhalált halt Szalay Attila emlékét idézte fel. A Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség 1958. február 22-e és 27-e között látogatott Romániába. Kádárnak az erdélyi magyarság elárulását jelentő beszéde 1958. február 24-én hangzott el Marosvásárhelyen. Ez a beszéd a nacionalista kurzus útjára lépett román hatalomnak felkínálta a lehetőséget, hogy leszámoljon az ,,ellenforradalmár-gyanús”, a magyar nemzeti szabadságharccal őszintén együtt érző erdélyi magyarokkal. Marosvásárhelyen nemcsak azt állította Kállai Gyula, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései a szomszédos államokkal, hanem azt is, hogy a magyar ,,ellenforradalom” elsősorban Romániára jelentett volna óriási veszélyt, hiszen területi követeléseket fogalmaztak meg. Valójában még véletlenül sem fogalmaztak meg területi követeléseket. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem diákjai által megfogalmazott követelések 16. pontjában szerepelt annyi, hogy a nemzetközi fórumokon Magyarország képviselje a határon túli magyarok kérdését is. Kádárék tehát hazudtak, s ugyanakkor követelték az ,,ellenforradalmárok” példás megbüntetését. A küldöttség alig hagyta el Románia területét, a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Bírósága 1958. február 27-én a korábbi ítéletekhez viszonyítva példátlanul szigorú büntetéseket rótt ki a Fodor Pál csíkszeredai vasútépítő mérnök nevével fémjelzett perben: a fővádlottat /Fodor Imre, Marosvásárhely 1996 és 2000 közötti polgármesterének édesapját/ 25 évi szigorított börtönbüntetésre ítélte, az ötödrendű vádlottat, Csiha Kálmánt, az Erdélyi Református Egyházkerület nyugalmazott püspökét pedig tízévi börtönbüntetésre. A 2004. december 5-i népszavazás gyökerei az 1958. évi, nemzetárulásként számon tartott ,,látogatásig” is visszanyúlnak. Kádárék látogatását követően egymás után hozzák a halálos ítéleteket és az életfogytiglan tartó börtönbüntetéseket: a Szoboszlay Aladár római katolikus pap nevéhez kapcsolódó legnagyobb politikai perben tíz személyt ítéltek halálra és végeztek ki 1958. szeptember 1-jén. Háromszék két neves személyisége, Ábrahám Árpád torjai római katolikus plébános és dr. Kónya István Béla ügyvéd is a mártírok között volt. Ugyancsak a kádári ,,látogatás” után került sor az ozsdolaiak perére, amelynek során Szígyártó Domokos molnárt 1959-ben azért ítélték halálra és végezték ki, mert kétszer rálőtt a kollektív gazdaság megalakulását tűzzel-vassal erőltető helyi párttitkárra. Tófalvi most készíti mindkét per teljes levéltári dokumentációját. A Szoboszlay-per levéltári anyaga meghaladja a 30 ezer oldalt, Szígyártó Domokos és négy vádlott-társának a perirata 10 ezer oldal körüli! Külön tanulmány készül a sepsiszentgyörgyi, német származású Hubbes Márton ritkán emlegetett hőstettéről is: a magyar forradalom hatására magyar nemzeti lobogóval vonult végig a város főterén. Nagy Lászlóék a budapesti Petőfi Kör mintájára hozták létre a Kossuth Kört. Háromszék tehát óriási véráldozattal fizetett azért, mert együtt érzett a magyar forradalommal. A Kisborosnyón Damó Gyula tanító jóvoltából felállított emlékmű híven tükrözi ezt a helytállást. A kádári diktatúra első kivégzett hőse – Dudás József – erdélyi volt, Gernyeszegről, illetve Marosvásárhelyről származott. A Corvin-köz legendás hősei, a Pongrácz fivérek Szamosújváron látták meg a napvilágot. Az újabb levéltári kutatások arra is fényt derítettek, hogy sok erdélyi fegyverrel a kezében harcolt a forradalom győzelméért. Köztük van a gyimesbükki Nagy Lakatos János, aki a Miskolc környéki harcokban vett részt. A Szekuritáté itthon azonosította és ítélte el súlyos börtönévekre. Így került sor arra a perre is, amelynek mártírja Szalay Attila 28 éves technikus. A jelenleg is Sepsiszentgyörgyön élő Jancsó Csaba, Bordás Attila, Szabó Lajos jóvoltából a Háromszék olvasói sokat tudnak a Székely Ifjak Társasága nevű szervezetről, amelynek kiskorú diákjai 1957. március 15-én megkoszorúzták a Sepsiszentgyörgy központi parkjában álló 1848-as honvédemlékművet. Szalay Edda meglepődne, ha olvashatná az édesapjára vonatkozó levéltári dokumentumokat, a vádpontokat. A Szekuritáté által összeállított vádiratokat, a dokumentumait nagy-nagy fenntartással kell kezelni. A Szekuritáté megpróbált hiteles bizonyítékokat is összegyűjteni, s ezeket felnagyítva fogalmazták meg a vádakat. Az 1958/466. számú ügyirat Szalay Attilára vonatkozó dokumentumai szerint Szalay Attila lakatos ellen 1958. április 12-én indította el a nyomozást Fábián Márton marosvásárhelyi szekus főhadnagy. A vád: ,,...a magyarországi ellenforradalmi események idején Szabó Lajossal közösen kommentálták a külföldi rádióadók híreit, felnagyították a Magyar NK ellenséges elemeinek tevékenységét, ellenségesen nyilvánultak meg a népi demokratikus rendszerrel szemben. A beszélgetéseket követően Szalay Attila gyanúsított megegyezett Szabó Lajossal, hogy utóbbi létrehoz egy ellenforradalmi szervezetet, amelynek tagjai nacionalista, sovén érzelmű elemek. Szalay Attila megfogadta, hogy személyesen támogatja a szervezet felforgató tevékenységét, és mindvégig megfelelő tanácsokat ad az ellenforradalmi működésük során.” Szalay Attila egy német márkájú pisztolyt és hozzá tartozó golyókat szerzett. A Szalay Attilát és társai perében a kilenc fiatal névsora: Szalay Attila, Szabó Lajos, Bordás Attila, Gyertyánosi Csaba, Jancsó Csaba, Gyertyánosi Gábor, Jancsó Sándor, Molnár Béla és Sándor Csaba. A vádirat szerint Szalay Attila vezetésével egy nacionalista csoport létrehozta a Székely Ifjak Társasága nevű ellenforradalmi szervezetet. – Az 1956-os, kapcsolódó politikai perek azonos klisék szerint zajlottak. Igyekeztek háromnál több személyt letartóztatni, vád alá helyezni, hogy rájuk süthessék a ,,szervezet” bélyegét. A vádirat sejteti: milyen brutális, szadista módszerekkel próbáltak vallomást kicsikarni a letartóztatottakból. A vádlott-társak kihallgatásainak jegyzőkönyvei alapján állították össze a vádiratot, a vádlott-társak voltak a tanúk. A bírói testület tagjai, az egykori börtönőrök akik halálra kínozták Szalay Attilát, még élnek. A Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezete elnökének, Török Józsefnek a drámája is bizonyítja, hogy 1965-ben, 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat azért, mert tíz évvel korábban együtt éreztek magyarországi sorstársaikkal. A Pongrácz fivérek kiskunmajsai kápolnájában – Tófalvi Zoltán kutatásai alapján – központi helyen látható Erdély 1956-os mártírjainak teljes név- és személyi adatsora. Tófalvi levéltári kutatásai alapján rövidesen elkészül a börtönben agyonvertek, agyonkínzottak teljes névsora is, curriculum vitae-je, köztük a Szalay Attiláé is. /Tófalvi Zoltán: Élő múlt: Kiegészítés a SZIT-perhez. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 12., folyt. ápr. 13./ Előzmény: Sylvester Lajos: Megmaradt a vadság a maga szépségében. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2004. nov. 5./2008. szeptember 2.Szeptember 1-jén volt ötven éve, hogy Temesváron kivégezték az erdélyi 56-os elítélteket. A Szoboszlay-per vádlottai közül tíz személyen 1958. szeptember 1-én hajtották végre a halálos ítéletet. Emlékszik-e még a köztudat azok nevére, akik vállalták a diktatúrával való szembefordulást? Álljon itt nevük: Szoboszlay Aladár, Ábrahám Árpád, báró Huszár József, dr. Orbán Károly, dr. Kónya István, dr. Fantanaru Alexandru, Tamás Dezső, Tamás Imre, Orbán István, Lukács István. Tervüket – egy romániai Keresztény Munkáspárt létrehozását – nem sikerült megvalósítaniuk, ügyüket elárulták, a résztvevőket bebörtönözték, tízet közülük kivégeztek. De nem a Szoboszlay-per volt az egyetlen 1956 után. Más perekben még öt személy ellen hoztak halálos ítéletet: Sass Kálmánt, dr. Hollós Istvánt, Szígyártó Domokost, Teodor Margineanut és Bíró Károlyt szintén kivégezték. A megtorlás idején tehát Romániában 15 személyt végeztek ki, közülük 10-et a Szoboszlay-ügyben. A vallatások és a börtönbüntetésekben elszenvedett kínzások következtében még 17-en életüket vesztették. 25 évi börtönbüntetésre ítéltek 43 személyt; 20–25 év közöttire 21 embert; 20 évi börtönre 36-ot; 15–20 év közöttire 29-et; 15 évre 57-et; 10–15 évre 24-et; 10 évre 112-őt; 5–10 évre 93-at; 5 évre 43-at; 1–5 évre 43-at; 1 év alatti börtönnel 117 személyt sújtottak. (Az adatok Péterszabó Ilona ‘56 után 57-en... a temesvári perben /Arad, 2002/ című könyvéből származnak.) A halálra ítéltek között volt Orbán István is, akinek gyermekei, unokái 2006. október 23-án, szülőfalujában, Csíkcsomortánban emléket állítottak. Fiát, Orbán Pétert 25 évre, lányát, Etelkát öt évre ítélték, a szintén csíkszeredai Vorzsák Jánost pedig hét évre. Ők azóta is, ma is emlékeznek. De emlékeznek unokái is. Orbán István emlékére, kivégzésének 50. évfordulóján emlékező szentmisét tartottak Csíktaplocán. A család megkoszorúzta a taplocai temetőben a hősök emlékművét, amelyen Orbán István neve is szerepel. /Takács Éva: Fekete betűs gyásznap. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 2./2008. október 24.Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc idei megemlékezéseinek az ad különleges aktualitást, hogy ötven éve végezték ki a Szoboszlai Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai per tíz halálraítéltjét. 2008. december 2-án lesz 50 éve annak, hogy kivégezték az érmihályfalvi csoport két halálraítéltjét /Sass Kálmánt és dr. Hollós Istvánt/, miközben a harmadik halálraítélt, Balaskó Vilmos érolaszi református lelkész büntetését életfogytiglani kényszermunkára változtatták. Az 1956-os magyar forradalom eszméivel való azonosulásért 1957. június 27-én a kivégezték Teodor Margineanu görgénykásvai születésű tüzérhadnagyot. 1959. április 20-án – ugyancsak Szamosújváron kivégezték az ozsdolai molnárt, Szígyártó Domokost. 1958. szeptember 1-jén a Szekuritáté temesvári börtönében 51 éves korában kivégezték a csíkszeredai származású tanítót, Tamás Imrét és féltestvérét, Tamás Dezső pénzügyi tisztviselőt. A megemlékezések sorából kimaradt a nyolc erdélyi magyar származású áldozatnak a felsorolása, akiket Kádár János bíróságai ítéltek halálra. Budapesten az elsőkként kivégzettek közül kettő erdélyi: a marosvásárhelyi születésű Dudás József és a Krassó-Szörény megyei származású Szabó János, a Széna téri harcok legendás parancsnoka /Szabó bácsi/. Mindkettőjüket 1957. január 19-én végezték ki. 1958. május 30-án Temesváron ítéletet hirdettek a Szoboszlai-per 57 vádlottja fölött is: 10 vádlottat halálra, a többit 3 év börtönbüntetéstől életfogytiglan tartó kényszermunkával sújtották. A halálra ítélteket 1958. szeptember 1-jén a Szekuritáté temesvári börtönében kivégezték. Sass Kálmán a kisebbségi és erdélyi kérdés megoldásának kulcsát a kantonális Magyarország és Románia megteremtésében látta. Ő volt az egyetlen, aki súlyos megveretése ellenére a bírósági tárgyaláson minden, belőle erőszakkal kicsikart vallomását visszavonta. Az erdélyi ’56 egyik legnagyobb teljesítménye, hogy a legvadabb terror, diktatúra ellenére a kisebbségi, az erdélyi kérdés megoldására négy terv, alternatíva született. A két, már említett peren kívül dr. Dobai István „ENSZ-memoranduma” az erdélyi magyarság jogfosztását az Egyesült Nemzetek Szervezete elé akarta juttatni, az erdélyi kérdés megoldását a régió Magyarország és Románia közötti megosztásában és a lakosságcserében látta. Fodor Pál Erdély függőleges, azaz a történelmi Máramarostól kiindulva, egész Erdélyt kettészelő megosztásában és ugyancsak a lakosságcserében látta a lehetséges megoldási alternatívát. /Tófalvi Zoltán: 1956 tizenkét erdélyi mártírja. = Krónika (Kolozsvár), okt. 24./2011. március 10.Szoboszlay Aladár székelyföldi szervezkedése (Az 1956-os forradalom Háromszéken)Az 1956-os szervezkedési kísérletek döntő többsége a Székelyföldhöz — így Háromszékhez — vagy a Székelyföldről elszármazottak tevékenységéhez kapcsolódott. Ebben, természetesen, meghatározó jelentősége volt, hogy a székelység századokon át a keleti gyepűket védte, kiváló katonanépességként tartották számon. A székelyföldi lustrák, katona-összeírások arról tanúskodnak, hogy Európa egyik legütőképesebb hadseregét a Székelyföld tudta hadrendbe állítani. Negyvenezer gyalogos és lófő székely minden időben komoly hadseregnek számított. Tudták ezt a magyar királyok, tudta Mátyás király, tudta Kossuth Lajos és Berzenczey László is, az 1848—1849-es háromszéki önvédelmi harcok páratlan sikere és fegyverténye ma is megdobogtatja mindannyiunk szívét. A székelyek hősiességét nagyon jól ismerték a moldvai, havaselvei fejedelmek is, akik a törökök támadása esetén azonnal a székelyekhez fordultak segítségért. Sem Ştefan cel Mare, azaz István vajda, sem Mihai Viteazul a székelyek katonai segítsége nélkül nem tudott volna csatát nyerni. Milyen furcsa és keserű fintora a történelemnek, hogy ma is akadnak történészek, akik a székelyek román eredetéről hadoválnak, "megideologizálják" a rovásírás román eredetét is... Törvényszerű volt, hogy Szoboszlay Aladár is elsősorban a Székelyföldön, Csíkszeredában, Torján, Kézdivásárhelyen és Marosvásárhelyen hozta létre konspiratív sejtjeit. A brassói sejt — akárcsak az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének 78 elítéltje — szintén a Székelyföldről verbuválódott. Szoboszlay Aladár tájékozottságát bizonyítja, hogy amikor 1956. október 26-án megérkezett Torjára, azonnal az 1951 és 1955 között az Ozsdola környéki hegyekben bujkáló, Pusztai Ferenc által vezetett fegyveres csoport támogatására gondolt. A Háromszék olvasói jól ismerik Iochom István Pusztai, Jeges, Dézsi címmel a Székely Hírmondó kiadásában 2006-ban megjelent kiváló kötetet. Éppen ezért csupán azokra az információkra támaszkodom, amelyeket Szoboszlay Aladár fontosnak tartott, hogy újból hasonló fegyveres csoportok szerveződjenek Háromszéken. Az 1958. szeptember 1-jén a Securitate temesvári börtönében vele együtt kivégzett Tamás Imre csíkszeredai tanító a magyar forradalom előtt és a forradalom napjaiban arról tájékoztatta őt, hogy a székelyföldi és a szebeni hegyekben bujkáló fegyveres szökevények nyílt akciót indítanak Románia kommunista rendszere ellen, a támadásra Brassóban és Bukarestben egyidejűleg kerül sor. Akkor Szoboszlay Aladár még nem tudta, nem tudhatta, hogy a csoport tagjait, Pusztai Ferencet, Dézsi Dénest, Máthé Györgyöt, azaz Jegest — akik 1950. augusztus 30-án agyonlőtték Okos Dezsőt, a kászonaltízi néptanács elnökét, 1952. október 6-án Ioan Piteşteanu milicistát, 1953. augusztus 10-én Gheorghe Pascut és Fogarasi Lászlót, a Securitate tisztjeit, 1953. október 23-án Kalányos Béla kászonaltízi lakost, az állambiztonsági szervek egyik besúgóját, vagyis a rendszer leggyűlöltebb és basáskodó képviselőit — tűzharcban likvidálták. Legádázabb ellenségük és végzetük — miként 1959-ben az ozsdolai molnárlegénynek, Szígyártó Domokosnak — Boros Lajos ozsdolai néptanácselnök és párttitkár volt, akiről Kovács György minden idők egyik legszörnyűbb és kizárólag hazugságokra épülő magyar "regényét", Az Ozsdola leányát "mintázta". Pusztai Ferenc és Dézsi Dénes 1954. augusztus 22-én este fegyverrel támadott Boros Lajosra. Boros fogadott lánya egy óvatlan pillanatban kisurrant, és értesítette a helybeli milicistákat. Valóságos hajtóvadászat indult Pusztaiék ellen. A hadművelet részletes leírása Florian Banu—Silviu Moldovan Bande, bandiţi şi eroi (Grupurile de rezistenţă şi Securitatea) című, az Enciklopédiai Kiadónál 2003-ban megjelent kötetben olvasható. Dézsi Dénest halálos lövés érte. Holttestét — mint a középkorban — három napon át Ozsdola központjában közszemlére tették. Pusztai Ferencet 1955. augusztus 10-én lőtték agyon Almásréten. Az ő holttestét — megfélemlítés szándékával — szintén kitették Ozsdola központjában. Jegest, azaz Máthé Györgyöt Kászonújfaluban egy tyúkketrecben lőtték agyon. A nevüket Felsőháromszéken és a Kászonokban ma is a legnagyobb tisztelettel említik. Mit vallott Szoboszlay Aladár a fegyveres szökevényekről 1957. november 30-án 7.40 és 16.35 óra között? "1956 augusztusában megérkeztem Bukarestbe, azonnal egy vonattal továbbutaztam Sepsiszentgyörgyre, ahol egy másik vonatra szálltam, és Gelencéig mentem. Ebben a községben Ráduly Géza római katolikus plébánoshoz mentem, akivel együtt voltunk teológusok. Megjegyzem: Ráduly Gézával már 1955-ben ismertettem a Keresztény Dolgozók Pártja létrehozására vonatkozó tervemet, amikor ismertettem a párt programját és ideológiáját, e célból a lakására mentem, s arra kértem, tanulmányozza a székelyek életét és gondjait." Ráduly Géza Ráduly Géza 1921. december 15-én született Kézdiszentléleken. Ragyogó tehetség, kiváló emlékezőképességgel áldotta meg a Jóisten! — így jellemezték paptestvérei és rabtársai. Nyolc éven át gyalog járt be a kantai Római Katolikus Főgimnáziumba. A Gyulafehérvári Római Katolikus Főiskolán végezte teológiai tanulmányait. Kivételes tehetségét látva elöljárói a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemre küldték. A visszaemlékezések szerint Márton Áron püspök 1946-ban szentelte pappá. Előbb Gyergyószentmiklóson volt káplán, majd Gelencére helyezték. Gyergyószentmiklósi káplánsága idején, már 1951-ben letartóztatták. Szoboszlay Aladárt 1945-től, a gyulafehérvári teológiáról ismerte. Baráti viszony alakult ki közöttük. Szoboszlay Aladár először 1955 nyarán kereste fel Ráduly Gézát. "Egyetértettem egy ilyen párt létrehozásával, mivel elégedetlen voltam a jelenlegi rendszerrel, amely a materialista ideológián alapszik, és bizonyos jelenségeket egészen másként magyaráz, mint az egyház" — mondotta már az első kihallgatásán Ráduly Géza. 1955-ben Imecsfalván is találkozott Szoboszlay Aladárral Veres Imre helybeli plébános parókiáján. Szoboszlay Aladár azzal bízta meg, hogy új tagokat toborozzon. A beszervezésre Veres Imrét és az ozsdolai plébánost, Kosza Józsefet javasolta. Az utóbbiról megjegyezte, hogy a Securitate korábban egyszer már letartóztatta, mert kapcsolatban állt Pusztai Ferenccel és a Jeges "becenevű" szökevénnyel. Szoboszlay Aladár kérésére el is ment Ozsdolára Kosza Józsefhez, amikor azonban a szökevényeket szóba hozta, minden beszervezési kísérletet kategorikusan visszautasított. 1956 augusztusában Szoboszlay Aladárral közösen keresték fel Kosza József ozsdolai plébánost, de a beszervezési kísérlet ezúttal is eredménytelen maradt. Ráduly Gézát a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1958. május 30-án négy vádlott-társával együtt életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Temesváron, Aradon, Jilaván, Galacon, a brăilai Nagyszigeten, Luciu-Giurgeni-ben raboskodott. 1964-ben szabadult. Hét évig egy cellában volt a most 91 éves Ferencz Béla Ervin atyával, a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor jelenlegi főnökével. Kiszabadulása után azonnal templomjavításba kezdett, kanonoki rangfokozatban irodaigazgatóként dolgozott, majd Madéfalván és Tusnádon volt plébános. Többen hangoztatták: első lett volna a püspök után. 1985. január 29-én Tusnádon hunyt el, Jakab László szerint Madéfalván. Szoboszlay Aladár így folytatta 1957. november 30-i vallomását: "Ezt követően Ráduly Gézával Kosza József ozsdolai plébánoshoz mentünk, akit ezúttal be is mutatott. A parókián egy másik római katolikus pap is volt — azt hiszem, Vitályos vagy Balog Sztálinvárosból (Brassóból — T. Z.), aki a pihenőszabadságát töltötte ebben a községben. A pap távozása után Kosza Józseffel beszéltem a mi Keresztény Dolgozók Pártjának nevezett felforgató szervezetünkről, annak terveiről és programjáról. Kosza Józsefnek beszéltem arról, hogy egy román—magyar konföderáció létrehozását javasolom, és erről a Magyar NK-ban egy volt politikussal (dr. Schmidt Géza volt kisgazdapárti képviselővel — T. Z.) is egyeztettem, aki egyetértett ezzel a dologgal. Kosza József (...) Ugyanazon alkalommal Kosza Józsefnek még azt is mondtam: a párt ügyét megtárgyaltam Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspökkel. Ugyanakkor arról is beszéltem, hogy embereimmel egy kormányellenes tüntetést terveztem Sztálinvárosba, ebből a célból intézkedtem is, hogy ezzel a tüntetéssel kapcsolatosan megismerjem a hadsereg álláspontját. Érdeklődve Kosza Józseftől, hogy ehhez az akcióhoz vannak-e megbízható emberei, ő azt felelte: nincsenek, nem értve egyet az említett tüntetéssel, amelyről neki beszéltem. Megjegyzem, hogy a beszélgetések egy részén részt vett Ráduly Géza is." Szoboszlay Aladár az 1958. január 5-i kihallgatás során beismerte: "Azért, hogy erősítsem az erkölcsi tartást, és a felforgató szervezet tagjait a vállalt akcióra ösztönözzem, azt mondtam a fontosabb tagoknak — ahogyan azt az 1957. november 5-i kihallgatási jegyzőkönyvben nyilatkoztam —, hogy bevontam a szervezetbe Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspököt is, és ő teljes mértékben egyetértett az általam elmondottakkal, azzal, ami a szervezet programját és célját illeti." A római katolikus plébánosok megnyerése érdekében Szoboszlay Aladár alaposan csúsztatott. 1955. július közepén Gyulafehérváron valóban felkereste a börtönből nemrég kiszabadult Márton Áront, aki pontosan tudta: minden lépését, mondatát ellenőrzik, mindenhol lehallgatókészülékek, "poloskák" vannak. Szoboszlay Aladár kísérletet sem tett — nem is tehetett — Márton Áron úgynevezett beszervezésére. Mindezek ellenére — ez is bizonyítja Márton Áron mindenekfölötti tekintélyét, tételesen is megfogalmazva: Ő a huszadik század legnagyobb magyarja! — az erdélyi kérdés megoldásával kapcsolatos terveikről tőle vártak tanácsot, véleményt. Nemcsak Szoboszlay Aladár beszélt Márton Áronnak a Keresztény Dolgozók Pártjáról, a magyar—román konföderációról, a református dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, főgondnok is 15 oldalas "ENSZ-memorandum"-át hozzá vitte véleményezésre, Fodor Pál csíkszeredai mérnök, Márton Áron csíkszeredai iskolatársa a román—magyar lakosságcserére vonatkozó színes térképét is Erdély római katolikus püspökének adta át, hogy bólintson rá a tervezetére. A véres huszadik században két püspökünk tudta csak, a kompromisszumok kérdésében hol az ideális határ. A két püspök: Márton Áron és a református Ravasz László. Szoboszlay Aladár mindenkinél jobban tudta: ha konspirációs terveiben Márton Áronra hivatkozik, akkor az erdélyi római katolikus papság melléje áll. Kosza József ozsdolai plébános — Szoboszlay Aladár minden meggyőző képessége ellenére — rendkívül óvatos volt, és nem bízott a vendég pap állításaiban. Ennek komoly előzménye volt. A Csíkjenőfalván 1912. június 12-én született Kosza József plébános többször megjárta a Securitate börtöneit. 1953. szeptember 3-án Ozsdolán letartóztatták, majd a brassói börtönben tartották vizsgálati fogságban. Azzal vádolták, hogy a milícia és a Securitate alakulataival vívott harcban agyonlőtt Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes "szökevénnyel" kapcsolatot tartott fenn, élelmet juttatott el hozzájuk, sőt, meg is áldoztatta őket. Átvitték a marosvásárhelyi fegyházba, majd a brassói katonai törvényszék rendszer elleni szervezkedés vádjával egyévi fogházbüntetésre ítélte. 1954. július 1-jén szabadult. Később, a Szoboszlay-per tárgyalásán hiteles adatokkal bizonyította, hogy a "szökevényeket" nem szervezhette be, hiszen azok már régen halottak. Szoboszlay Aladár minden beszervezési kísérletét kategorikusan visszautasította. Gelencén felelősségre is vonta Ráduly Gézát: miért hozta a nyakára Szoboszlay Aladárt? Ennek ellenére Kosza József ozsdolai plébánost a feljelentés elmulasztásáért tíz évi fegyházbüntetésre ítélték. (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. március 13.Ozsdola politikai elítéltjei (Szígyártó Domokos és öt társa)Pusztai és Dézsi halála után sem ért véget az ozsdolai nép zaklatása, a hatóságok folytatták a boszorkányüldözést a két betyár feltételezett cinkostársai, segítői kézre kerítése érdekében. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtása után Erdélyben is elkezdődött a hajtóvadászat, s ez alól Ozsdola sem képezett kivételt. A kommunista hatóságok Ozsdolán példát akartak statuálni, nehogy valakinek ismét eszébe jusson fellázadni a vörös terror ellen. Ezért kapóra jött a Szígyártó Domokos-ügy. Kivégzés és sokéves börtönbüntetés 1957 nyarán Szígyártó Domokos molnár elhatározta, hogy megbosszulja Pusztai Ferenc és Dézsi Dénes halálát, megöli Boros Lajost, a mindenki által gyűlölt párttitkárt. 1957. június 16-ról 17-re virradó éjszaka Szígyártó Domokos egy Mauser márkájú katonai fegyverrel az ablakon keresztül rálőtt Borosra. Nem találta el. A golyó áthaladt az ablakon, s a falba csapódott 130 centiméter magasságban. Az év decemberében 28-áról 29-ére virradóra ismét belőtt az ablakon, de ezúttal sem találta el Borost. Ezt követően 1958. február 16-án este egy kővel fejbe verte Fetés Zoltánt, a községi néptanács titkárát. Árulás nyomán az akkori milícia és Securitate azonosította a tettest. Szígyártót 1958. augusztus 22-én reggel 8 órakor tartóztatták le és szállították egy fekete színű zárt kocsival a marosvásárhelyi Securitatéra, a Rigó utcába. A vád ellene: „terrorista bűncselekmény és a társadalmi rend elleni összeesküvés”. A lakásán végzett házkutatás során megtalálták a katonai fegyvert, és jelentős mennyiségű lőszer is előkerült. Boros Lajos meggyilkolási szándékán kívül az ellene felhozott másik súlyos vád, hogy 1951 és 1955 között kapcsolatban állt Pusztaival és Dézsivel, akikkel a saját lakásán találkozott, nekik lőszert és élelmet adott. Később „bűntársait, felbujtóit” is őrizetbe vették: Finna Dávidot szepember 7-én, Tibesz Ágostont október 26-án, László Andrásné Bodoki Annát pedig november 26-án tartóztatták le. A vizsgálati fogságban kegyetlenül bántak velük, megkínozták őket. Szígyártót és társait a Kolozsvári III. Katonai Bíróság Marosvásárhelyen tartott tárgyaláson ítélte el. Szígyártó Domokost (1933–1959) halálra ítélték, Szamosújváron kivégezték és teljes vagyonát elkobozták. Finna Dávidot (1933-1995) életfogytiglani börtönre ítélték (elméje a börtönben elborult, a Dolj megyei Poiana Marén hunyt el), László Anna (született 1907. augusztus 26-án a Brassó megyei Bodolán – elhunyt 1983. június 15-én Ozsdolán) tizenöt év börtönbüntetést kapott, amiből kényszermunkán hat évet és nyolc hónapot töltött. Tibesz Ágostont (1902–1990) tíz év kényszermunkára ítélték, László András, Anna férje (1895–1960) hat hónap múlva súlyos betegség miatt szabadult ki, három hónap múlva pedig elhunyt. Ha nem is közvetlenül Dézsi és Pusztai miatt, de koholt vádak alapján 1958-ban Kósza Józsefet (1912–1997), a falu római katolikus plébánosát is letartóztatták, és tíz év börtönbüntetésre ítélték. Kósza József 1948–1958 és 1964–1976 között szolgált az egyházközség plébánosaként. Róla a mai napig is nagy tisztelettel és szeretettel beszélnek az ozsdolaiak. A szülőfalu nem csak Dézsinek és Pusztainak maradt adós egy emlékjellel a rendszerváltás után huszonöt évvel, hanem Szígyártó Domokosnak és ártatlanul elítélt társainak is. Remélhetőleg a Kovászna Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége támogatásával idén törleszti régi adósságát a faluközösség. László Ödön emlékezik A minap László Ödön, hetvenhét esztendős ozsdolai pálinkafőzőt kerestük fel, és arra kértük, meséljen Pusztairól és Dézsiről, illetve szülei, László András és Anna kálváriájáról. – Az ötvenes évek elején itt, Ozsdolán B. Mihályné volt a néptanács alelnöke. Dézsi Dénes összejött vele, habár sokkal idősebb volt nála. Boros Lajos féltékenykedett Dézsire, ezért munkaszolgálatra küldte. Boros az én édesanyámmal volt egyidős, 1907-beli születésű. Dézsi nem volt rossz fiú, ellenben Pusztai agresszív, verekedős természetű volt. Bálban a bicskát feldobta a mennyezetbe. Ők ketten nagyon jó barátok és kortársak voltak. A Zsil völgyéből megszöktek a nehéz fizikai munka miatt. Dézsit egyszer el is kapták, de az ablakon keresztül megszökött a kézdivásárhelyi milíciáról. A hegyekben találkozott Pusztaival. Addig, amíg nem lőtték meg a két milicistát Bélafalván, nem is nagyon keresték őket. 1954. augusztus 22-én nekünk, az 1936-belieknek regrutabálunk volt a kultúrotthonban. Pusztai és Dézsi Hilibből érkezett Borosékhoz. Bementek hozzájuk 21 óra körül, és el akarták vinni magukkal „kirándulni” az erdőbe. Ekkor lőtték meg Dénest. Mancika leszaladt a milíciára, és elmesélte, hogy mi történt náluk. Pusztainak akkor sikerült elmenekülnie. A temetőből éjfélkor jelt adott Lukács Lajosnak, hogy él. Neki a barátja volt. Miután mindkettőt meglőtték, Szigyártó Domokos kétszer belőtt Boroshoz, de nem találta el. Domi nekem igen jó barátom volt, ő magánmolnár volt. Édesanyámnál, néhai László Annánál pálinkafőző működött abban az időben. Édesanyám családjában a bodolai gróf két gyermeket keresztelt. Édesanyám, Bodoki Anna is keresztgyermekük volt a gróféknak. A bodolai Nemes András gróf szülei adták át édesanyámnak az ozsdolai birtokot, hogy jöjjünk át, vegyük azt át. Édesapám árkosi székely ember volt. Amikor mi Bodolán voltunk, akkor ott román világ volt. Boros nálunk evett-ivott ingyen, soha nem fizetett, és más aktivista cimborákat is hozzánk hozott potyázni. Éjjel-nappal kellett etetni-itatni az aktivistákat. Még azt sem mondták, hogy köszönöm. Egyszer édesanyám megemlítette Borosnak, hogy néhanapján fizethetne is, mert mi éjjel-nappal dolgozunk. Boros azt mondta anyámnak: „vén kulákné, fogd bé a szád, mert máma vagy és holnap nem”. Ezt vetette oda édesanyámnak. Édesanyámat is megvádolta azzal, hogy kapcsolatban állt a betyárokkal, és ő biztatta fel Szigyártó Domit, hogy lőjön be hozzá. Nálunk tanácskozták meg az ügyet a pálinkafőzőben. Boros miatt kapott édesanyám tizenöt évet, édesapámat szintén elvitték, de hat hónap múlva súlyos betegsége miatt hazaengedték. Még három hónapot élt, majd elhunyt 1960-ban. Sokat kínozták a beteges embert. Édesanyám hat évet és nyolc hónapot ült le a börtönben tiszta ártatlanul. Nem tudtuk, hogy él-e, és hol van. Amikor elvitték, volt tizenkét süldőnk, azokat eladtuk, és az árából fellebbeztünk Marosvásárhelyen. Az ügyvéd, akit megfogadtunk, felállt, de szóhoz sem jutott, leültették. Akkor tudtam meg azt, hogy Domokost halálra ítélték. Édesanyám több börtönben is raboskodott. A vagyonunkat elkobozták, mindent elvettek, a malmunkat és a cséplőgépünket is beleértve. Csak a rendszerváltás után tudtuk visszaperelni vagyonunk egy részét. A pálinkafőzőbe Dézsi és Pusztai is el-eljött, de ők mindig kifizették a pálinkát, nem nálunk ittak, hanem elvitték az italt. Velünk szemben rendesek voltak, de gyűlölték a kommunista rendszert és annak hűséges kiszolgálóit. Megverte az erdőpásztort László Ödönt arra kértük, meséljen el egy Pusztaival vagy Dézsivel kapcsolatos esetet. Rövid gondolkozás után Ödi bácsi az alábbi történetet mesélte el. – Amikor 1955-ben csemetét kapáltunk, egyik este hat óra körül bejött Pusztai egyedül a barakkba, erdészruhában volt, és elkiáltotta magát: Fel a kezekkel, a kutya istenit! Velem volt Szígyártó Domi és Tóth Mihály is, voltunk vagy nyolcvanan. Zölde Ilonka édesapja volt a brigádos. Pusztai azt mondta: „Nekem egyetlen emberrel van dolgom, Czibakkal. Azzal, aki a medve bőrére előre ivott.” Czibak Jóska bácsit nagyon elverte, azt mondta, hogy ő mást senkit nem bánt, neki csak egy emberrel van baja. Azt mondta neki, hogy vegye le az állam tulajdonát képező ruhát magáról. Ruhát cserélt vele, a sajátját pedig a tűzbe dobta. Czibakot gatyásan hagyta, majd jól elverte, mivel megtudta: Czibak azzal dicsekedett, hogy kézhez keríti őket. Késő este kellett énekeljük Pusztaival az Internacionálét és a székely himnuszt. Ő adta meg a hangot. Tisztán emlékszem az esetre. Pusztaiék csak azokat verték meg, akik árulkodtak felőlük, vagy sanyargatták a népet. A szegény embereket mindig segítették. A sok szenvedés miatt a mai napig megoszlanak a vélemények Pusztairól és Dézsiről Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2014. október 23.A Bolyai Tudományegyetem pere (A forradalom visszhangja Erdélyben)„Az 1956-os magyar forradalom nemzeti történelmünknek az az eseménye, mely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.” (Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában) „1956 különös »lélektani« problémát is okozott Romániában. A pártvezetés a kilencvenes évekig egyértelműen revizionista veszélyforrásnak tekintette a magyarországi felkelést és az erdélyi »magyar« jellegű megmozdulásokat. Az ’56-ot követő megtorlásról és annak áldozatairól nem volt ildomos beszélni. Előfordulhat tehát, hogy miközben a román véleményformáló értelmiség masszívan antikommunistának vallja magát, a román állam mégsem rehabilitálja az ’56-os elítélteket, és az 1958-as Szoboszlai-per tíz kivégzettjének sírhelye továbbra is ismeretlen marad. (Az érmihályfalvi csoport perében halálra ítélt, 1958. december 2-án délután fél három órakor a szamosújvári börtönben kivégzett Sass Kálmán református lelkész, dr. Hollós István hadbíró százados, tanár, az ugyancsak a szamosújvári börtönben 1959. április 20-án délután három óra és negyed négy között kivégzett ozsdolai molnár, Szígyártó Domokos sírja is több mint ötven év eltelte után teljesen ismeretlen! Senki sem tudja, nem akarja tudni, hol kaparták el őket! Rehabilitálásról – perek sokasága ellenére! – szó sem esik, továbbra is hazaárulóknak minősítik őket! A hozzátartozók hiába küldik a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatósághoz a kéréseiket, a világon egyedülállóan szeretteik földi maradványait emberhez méltóan nem tudják eltemetni! – T. Z.) De az erdélyi magyar társadalomban is ambivalens módon van jelen az »itthoni« 1956. (…) Az »ötvenhatosok« emlékezésdiskurzusát (…) elsősorban a történelemhez vonzódó, de nem szakmabeli újságírók, riporterek közvetítik a társadalom számára. Ebből a fajta feldolgozásból azonban hiányoznak a szükséges árnyalatok. Az eseményekben részt vevők ábrázolása szinte mitikus: ők a hősök (a román sovinizmus ártatlan áldozatai). A köztudatban viszont erősen él az a bukaresti hatalom és a hivatalos magyar elit által szorgalmazott hozzáállás, miszerint felelőtlen kalandornak tekintendő az, aki 1956-ban felmondta az integrációs paradigmát, az egységdiskurzust, és helyette demokráciát, kulturális/területi autonómiát vagy egyenesen revíziót követelt. Nem meglepő, hogy sokan a »rossz« ’56-os szerepléssel magyarázzák a kolozsvári Bolyai Egyetem megszüntetését és a Magyar Autonóm Tartomány területének átalakítását. Eszerint az erdélyi magyar elit elleni támadássorozat elsősorban annak lenne tulajdonítható, hogy egyesek felelőtlenül megszegték a politikai lojalitás parancsolatát, és megharagították Bukarestet” – idézzük Carlo Bottini Korunk-beli tanulmányát (2006. augusztus). A rendszerváltás óta eltelt közel negyedszázad során – elsősorban az utóbbi évtizedben – a romániai, erdélyi ötvenhatos szervezkedéseket, szervezkedési kísérleteket, a román kommunista hatalom által elindított és levezényelt, párját ritkító kegyetlen retorziót tekintélyes irodalom, kötetek sora mutatja be. A romániai magyarság – az Illyés Gyulának tulajdonított vallomás szellemében – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” azonnal meghallotta. A nacionalista kurzust állampolitika rangjára emelő román kommunista hatalom számára a magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtása kiváló ürügyet jelentett nemcsak a belső ellenzékkel való leszámolásra, hanem a hangsúlyozottan magyarellenes megtorlásokra is. A romániai magyarság 1956-ért számarányához viszonyítva nagyobb véráldozattal fizetett, mint az anyaország! Csak az akkori Magyar Autonóm Tartományban 1956 és 1965 között a Kolozsvári Katonai Törvényszék kihelyezett marosvásárhelyi tárgyalásain 826 személyt ítélt el, közülük 620 (75,1 százalék) magyar, 184 (22,5 százalék) román, 18 (2,1 százalék) német anyanyelvű volt! Rajtuk kívül még két zsidót, két cigányt is elítéltek. Az eltelt nyolc év kutatásai nyomán csak a Magyar Autonóm Tartományban elítéltek száma 900 fölé emelkedett. Hozzájuk kell számítanunk az ország különböző hadbíróságai által elítélt, a Magyar Autonóm Tartományban született magyar anyanyelvűeket is! E sorok írója kutatásai nyomán az egyetemes magyar kollektív emlékezetbe is beépült: a Budapesten kivégzett 225 forradalmár közül nyolc (3,5 százalék) erdélyi származású volt! Megmozdul a román diákság A temesvári, a bukaresti, jászvásári, brassói, Craiovai Egyetemi központok román anyanyelvű hallgatói magyar közvetítéssel, tolmácsolásban első kézből szereztek tudomást mindarról, ami Magyarországon, Budapesten történt. A magyar forradalom eszméivel való teljes azonosulást mindennél ékesebben bizonyítja a temesvári műegyetemi hallgatók 1956. október 30-án 14 órakor a híres 115-ös teremben ismertetett tizenkét pontos követelése is. A diákjóléti követelések az egyetemi reform mellett megfogalmazták a szovjet csapatok kivonásának igényét, a személyi kultusz, a kötelező termény- és húsbeszolgáltatás, normarendszer felszámolását, az alkotmányban biztosított sajtószabadság szavatolását, az erőszakos kollektivizálás megszüntetését. Egy csoport műegyetemi hallgatót már a gyűlés után letartóztattak. Az Aurel Baghiu, Caius Muţiu, Teodor Stanca, Heinrich Drobny, Nagy László, Octavian Vulpe, Aurelian Păuna, Nicole Boldea és mások nevével fémjelzett diáktüntetés, Temesvár főterén a Craiováról hozott karhatalmistákkal 1956. október 30-án lezajlott nyílt összecsapás, majd a Securitate által 1956. október 30-ról 31-re virradó éjszaka levezényelt, mintegy 3000 egyetemi hallgató letartóztatása, a kisbecskereki szovjet laktanyába való szállítása – ahonnan a csapatok az előtte való napon indultak el Magyarországra, a magyar forradalom vérbe fojtására! –, az 1956. december közepén hozott és példát statuáló ítéletek sora – akárcsak a bukaresti, jászvásári, brassói egyetemi központok diákjainak, tanárainak (köztük olyan szellemi nagyságok, mint Ştefan Augustin Doinaş, Alexandru Ivasiuc, Paul Goma író) elítélése – önmagában is jelzi: 1956 a magyar–román, a magyar–szász–sváb kapcsolatok történetében kiemelkedő, a történetírás, a diplomácia, az államközi kapcsolatok sorában is kivételes, mindmáig fájdalmasan elhanyagolt, egyáltalán ki nem aknázott pillanata! Felfoghatatlan és érthetetlen: a magyar–román államközi, diplomáciai kapcsolatokban miért nem lehet építeni a román közvélemény, kollektív emlékezet által is elismert tényre, román gimnazisták, egyetemi hallgatók, tanárok, gazdálkodók azért járták meg a politikai börtönök poklát, mert azonosultak a magyar forradalom eszméivel? A román falvakban ma is hangsúlyozzák: a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást! Tanulmányok, kötetek hiteles dokumentumai bizonyítják: az „Erdély elrablásának” rémképe a legfelsőbb román párt- és államvezetés diverziója, félrevezetése volt, egyetlen magyarországi programban, tervezetben sem követelték Erdély Magyarországhoz való csatolását! A temesvári diákszervezkedésről, diáktüntetésről könyvet publikáló Mihaela Sitaru – a magyar forradalom eszméinek ismeretében – Temesvárt „a szabadság oázisa”-ként aposztrofálta. A kolozsvári egyetemisták szervezkednek Így kap – úgymond – történelmi hátszelet mindaz, ami 1956 októberében, novemberében Kolozsváron a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben, a Bolyai Tudományegyetemen, a Protestáns Teológián, az Agronómián történt! Amikor az egész világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron, Mátyás király szülőházában, a híres lovagteremben 1956. október 24-én este a kincses város magyar egyetemeinek, tagozatainak küldöttei (meghívták a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjait is, de ők késve érkeztek!) – egy korábban meghirdetett program alapján – a nyugati hatalmak által követelt országos Diákszövetség létrehozásáról tárgyaltak, vitáztak. A budapesti százezres diáktüntetés, a műegyetemi hallgatók programjáról, a debreceni 16 pontos egyetemi memorandumról, a Magyar Rádiónál lezajlott véres harcokról érkezett hírek hatására a Mátyás király szülőházában tartott, a Budapestről néhány nappal korábban visszatért Balázs Imre VI. éves képzőművész-hallgató – a későbbi kiváló festőművész, grafikus, műkritikus (2012-ben Vácon hunyt el) –, a bolgár származású Tirnován Vid szobrászhallgató vezette diákgyűlés átalakult az egyetemi autonómiát, egyetemi reformot sürgető felejthetetlen hangulatú tüntetéssé. Az öt pontból álló diákszövetségi program nemcsak az egyetemi autonómiát és reformot tűzte zászlajára, követelték, hogy a képzőművészeti főiskolai felvételin a tehetség legyen a meghatározó, módosítsák a tantárgyak rendszerét, a marxizmus ne legyen kötelező, az ösztöndíjakat az elért tanulmányi eredmények és ne az Ifjúmunkás Szövetségben vagy a kommunista pártban betöltött különböző tisztségek alapján határozzák meg. A kolozsvári magyar egyetemi hallgatók először tiltakoztak a kollégiumokban, a diákmenzán uralkodó borzalmas, középkori állapotok ellen. Mátyás király szülőházát 1956. október 24-én este belügyis alakulatok vették körül, a környező utcákon veszteglő teherautókon állig felfegyverzett karhatalmisták ültek. Csíky Boldizsár zeneszerző részt vett a lovagteremben tartott diákgyűlésen. Vallomása szerint civilbe öltözött szekus tisztek fényképezték a résztvevőket, később csak azokat nem vallatták, akik az oszlopok fedésében ültek. A Bolyai Tudományegyetem perének harmadik csoportjában hat év börtönbüntetésre ítélt Páll Lajos festőművész visszaemlékezése szerint, amikor kijöttek az épületből, a francia himnuszt, a Marseillaise-t énekelték, a kollégiumban egész éjszaka a Magyarországon lezajlott forradalmi eseményekről vitáztak.* A tizenegy év börtönbüntetésre ítélt Fülöp G. Dénes református lelkész – a marosvásárhelyi Vártemplom posztumusz Magyar Örökség díjjal kitüntetett lelkésze –, a kolozsvári protestáns teológusok küldöttségének tagja élete meghatározó pillanataként értékelte a Mátyás király szülőházában megtartott diákszövetségi alakuló ülést. Elkövette azt a később végzetesnek bizonyult hibát, hogy részletes jegyzeteket készített a lovagteremben elhangzottakról. Balázs Imrét, Tirnován Videt és a nagybányai születésű Walter Frigyest – róla teljes mértékben megfeledkeznek a visszaemlékezések, tanulmányok! – 1956. október 25-én reggel a Képzőművészeti Főiskola Kollégiumában letartóztatták. A magyar forradalom kitörése ürügyén végrehajtott első letartóztatásokra nem Budapesten, Debrecenben vagy Szegeden került sor, hanem Kolozsváron! Balázs Imrét és Tirnován Videt a Kolozsvári Katonai Törvényszék gyorsított eljárásban az 1956. december 13-án hozott 1956/344-es számú ítéletével nyilvános izgatás, lázítás vádjával hét év börtönbüntetésre ítélték, Walter Frigyest pedig felmentették. A fellebbviteli katonai bíróság 1957. február 11-én kelt módosító határozatával a börtönbüntetést mindkettőjük esetében öt évre mérsékelte. Balázs Imre és Tirnován Vid a szamosújvári börtönben raboskodott, előbbi 1959. december 4-én, utóbbi 1959. december 10-én szabadult. A perirat, a CNSAS-nál található korabeli dokumentumok arról tanúskodnak, hogy a Képzőművészeti Főiskola akkori román rektora a gyűlés előtt megfenyegette a diákokat, majd személyesen kérte a szekus különítmények segítségét. A per teljes történetét, kihatásait, gazdag irodalmát 1956 erdélyi mártírjai című sorozatom egyik következő kötetében tárom az olvasó és a történészszakma elé. (folytatjuk) * A gyűlésen elhangzottakról lásd még: P. Sebők Anna: Kolozsvári perek. A Hamvas Intézet kiadása, Budapest Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. október 26.Emlékmű az ozsdolai „terroristáknak”Október 25-én, szombaton délelőtt megtört a jég a háromszéki Ozsdolán is: a Kovászna Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége (KMVPFSZ) egy kőelemre erősített márványtáblával rótta le tiszteletért mindazon ozsdolaiak előtt, akik a kommunista rezsim mártírjai vagy áldozatai voltak. Az avatóünnepségen – amin meglehetősen kevés helybeli vett részt – jelen voltak a Székely Nemzeti Tanács tagjai, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom képviselői, az önkormányzatot pedig Csíki Dávid alpolgármester képviselőte. A jelenlevők számára Tófalvi Zoltán író és történész elevenítette fel a múlt rendszer szörnyűségeit és beszélt azokról a személyekről, akik áldozatául estek a kommunizmus pribékjeinek. A történész szerint a terrorista jelzőt első ízben nem a nagyvilágban, hanem Kézdivásárhelyen és a környékbeli falvakban használták először, így bélyegezve meg többek között a két híres ozsdolai betyárt – Pusztai Ferencet és Dézsi Dénest – akik a rendszer ellen harcoltak, és életüket is adták. Szót ejtett falusfelükről, Szígyártó Domokosról is, akit a szamosújvári börtönben végeztek ki, röpke 15 perces tárgyalás után. A történelem cinizmusa, hogy ahol Szígyártót és társait hóhéraik kivégezték, ma élelmiszerraktár – mondotta keserűen a történész, aki azt is fájlalta, hogy még ma sem lehet az emberhez méltó végtisztességet megadni a kommunizmus áldozatainak, mert továbbra sem férnek hozzá a levéltárak anyagához, így nem tudni, hogy porhüvelyük hol nyugszik. A történész ugyanakkor arra kérte az ozsdolaiakat, hogy legyenek büszkék a néhaiakra, Török József, a KMVPFSZ elnöke pedig a megbékélés emlékművének nevezte a felavatott jelt, amit Jakab-Fancsali Kálmán címzetes esperes, az ozsdolai plébános áldott meg. A kulturális műsorral tarkított ünnepség koszorúzással ért véget. Bartos Lóránt Székelyhon.ro 2014. október 27.Emlékmű az áldozatoknakElső alkalommal állítottak emlékművet a hétvégén Marosszéken, illetve Háromszéken olyan személyeknek, akiket bizonyíthatóan a kommunisták gyilkoltak meg. A Maros megyei Vadadon Kiss István helyi gazdának adóztak tisztelettel, akit a kollektivizálás ellenzése miatt végeztek ki központi parancsra, míg Háromszéken az ozsdolai betyároknak állítottak emléktáblát. A Csíkfalva községhez tartozó Vadadon szombaton avatták fel az 1950. július 21-én a kommunisták által kivégzett Kiss István földműves emlékművét. Ez az első köztéri alkotás Maros megyében, melyet olyan személynek állítottak, akit bizonyíthatóan a kommunisták végeztek ki központi parancsra, hogy megtörjék a gazdaköri rendszert, és rábírják a földműveseket a kollektivizálásra. A rendezvényen László Márton történész kiemelte: Kiss István meggyilkolása nem volt egyedi eset a vidéken. „A kutatásaim során a vadadiakhoz hasonlóan ellenálló közösséggel még nem találkoztam, többszöri fenyegetés ellenére sem hátráltak meg a kommunisták elől. 1948-ban egy bálban egy Fülöp Albert nevű helyi besúgó elvesztette a feljegyzéses füzetét, amelyből kiderült, hogy a szintén helyi Kiss Vencelt figyelte, ezért Kiss Vencel megverte őt. A városból kiszállt a milícia, de a faluban megkongatták a harangot, a férfiak összesereglettek, mire a rendőrök elmenekültek. A falu megvédte Kiss Vencelt. Éjszaka megérkezett a katonaság, kilenc személyt letartóztattak, de a falu továbbra is ellenállt. 1950-ben megjött a központi parancs, hogy az ilyen ellenálló településeken példát kell statuálni, embereket kell kivégezni. Ennek lett az áldozata 1950. július 21-éről 22-ére virradóan Kiss István” – mesélte a történész. Rámutatott, a gazda kivégzése után javait elvették, és szétosztották a helyi kommunista pártiak között, a feleségét pedig kilakoltatták, és kitiltott személynek nyilvánították. Bányai Antal felszólalásában hozzátette: az ő édesapját, Bányai Györgyöt „nézték ki” a szekusok, mivel a „magyar világban” a falu vezetője volt, módos gazda, de amikor megtudták, hogy hat gyereke van, Kiss Istvánra esett a választásuk, akinek egyetlen fia a háborúban meghalt. „A faluból öt férfit, közöttük apámat is, kényszerítettek, hogy megássák a sírját, apámmal átkutattatták a zsebeit, majd bedobatták a testet a gödörbe. Azt is mondták, hogy jól tapossák meg a földet, de erre már nem voltak hajlandóak, ezért a puskatussal belökték őket a gödörbe” – mesélte az édesapjától hallott részleteket Bányai Antal. Hozzátette, hogy az 1989-es rendszerváltozás után keresték a maradványokat, de már nem találták. Az emlékmű Szakács Mátyási Endre kezdeményezésére készült, aki a kopjafánál egy cserépnyi földet is elhelyezett. „Kiss István felesége, Kiss Irma kiment arra a helyre, ahol a falutársak mondták, hogy eltemették a férjét, és a véres porból egy adagot a háza kútjának lábánál eltemetett. Onnan hoztuk mi most ezt a cserép földet” – mondta a kezdeményező. Szombaton megtört a jég a háromszéki Ozsdolán is: a Kovászna Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége kőelemre erősített márványtáblával rótta le tiszteletért mindazon ozsdolaiak előtt, akik a kommunista rezsim mártírjai vagy áldozatai voltak. Az avatóünnepségen – amin meglehetősen kevés helybéli vett részt – jelen voltak a Székely Nemzeti Tanács tagjai, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom képviselői, míg az önkormányzatot Csíki Dávid alpolgármester képviselőte. A jelenlévők számára Tófalvi Zoltán író, történész elevenítette fel a múlt rendszer szörnyűségeit, és beszélt azokról a személyekről, akik áldozatául estek a kommunizmus pribékjeinek. A történész szerint a terrorista jelzőt nem a nagyvilágban, hanem Kézdivásárhelyen és a környékbeli falvakban használták először, így bélyegezve meg többek között a két híres ozsdolai betyárt – Pusztai Ferencet és Dézsi Dénest –, akik a rendszer ellen harcoltak, és életüket is adták. Szót ejtett falustársukról, Szígyártó Domokosról is, akit a szamosújsvári börtönben végeztek ki, alig negyedórás tárgyalás után. „A történelem cinizmusa, hogy a hely, ahol Szígyártót és társait hóhéraik kivégezték, ma élelmiszerraktár – mondta a történész, fájlalva, hogy még ma sem lehet az emberhez méltó végtisztességet megadni a kommunizmus áldozatainak. Rámutatott, mivel továbbra sem férnek hozzá a levéltárak anyagaihoz, nem tudni, hol vannak eltemetve az áldozatok. A történész arra kérte az ozsdolaiakat, legyenek büszkék elődeikre, míg Török József, a volt politikai foglyok megyei szervezetének elnöke a megbékélés emlékművének nevezte a felavatott jelt, amit Jakab-Fancsali Kálmán címzetes esperes, ozsdolai plébános áldott meg. Bartos Lóránt, Gáspár Botond Krónika (Kolozsvár) 2015. június 12.Erdély – pergőtűzben (2.)A kötet kéziratának végső formába öntése közben fogalmazódott meg bennem: egy ilyen kötetből nem hiányozhat az a két, 1990-ben és 1991-ben Sütő András Kossuth- és Herder-díjas íróval készített emlékezetes interjúm, amelyek mintegy keretet adnak a krónikási mivoltomnak. Nemcsak azért, mert az Erdélyi Napló előfizetőinek száma – Stanik István akkori főszerkesztő vallomása szerint – egyik hónapról a másikra tízezerrel növekedett (hol vannak már azok a szép idők?), hanem azért, mert – Sütő András véleménye szerint is – az ellene folyó szakadatlan többségi támadásokban a két interjú egyfajta bűnjelként szerepelt. A Hány fejű sárkány alszik velünk? sokat idézett interjú a sajátos románosítási projektet adatokkal, egyetemes összefüggésben taglalja, lenullázza az Európa Tanácshoz küldött ambivalens Marosvásárhelyi jelentést, amely a román és a magyar felet egyformán bűnösnek bélyegzi, és amelyik lényegesen különbözött a „hazai forgalmazásra” szánt jelentéstől. Sütő Andrásban a legigényesebb beszélgetőtársat ismerhettem meg: éjjel kettőkor szólt a telefon, hogy milyen mondatokat, szavakat fogalmazzunk újra és újra. Gyanús plébánoshalál Az ironikus felhanggal emlegetett „lázas” kilencvenes évek krónikájából két, a kötetben olvasható tanulmányt is külön kiemelek. A stockholmi Erdélyi Könyv-Egylet – EKE – kiadásában 1994-ben jelent meg a Gazda Józseffel közösen írt Kövek egy siratófalhoz című kötetünk. Ebben a Ceauşescu-diktatúra által kivégzett, halálba kergetett, „megöngyilkolt” erdélyi magyarokról írtunk. A tanulmányok itthon nem jelentek meg. Az egyik nagylélegzetű írásom Pálfi Géza székelyudvarhelyi római katolikus plébános – Karácsony mártírja – több mint gyanús haláláról szólt. 1983 karácsony estéjén azt kérte a Szent Miklós hegyén lévő római katolikus templomban összegyűlt hívektől: imádkozzanak azokért, akiknek a hatalom tiltása miatt most dolgozniuk kell, és nem lehetnek jelen a szentmisén. Paptársaival még megbeszélte a házszentelés menetrendjét, január 3-án kómába esett. Fodor Ferenc szemészprofesszor segítségével a marosvásárhelyi Szent György utcai kórházba szállították, és ott rövid idő múlva, 1984. március 13-án nyirokcsomórákban – Hodgkin-kórban –, iszonyatos fájdalmak közepette elhunyt. Paptestvérei, hozzátartozói, barátai arról beszéltek, hogy a Szekuritátén nemcsak megverték, hanem besugarazták. Ez okozta, hogy a lépe másfél kilósra duzzadt, hogy a kór galoppmódon végzett vele. Hosszasan beszélgettem az őt megvizsgáló dr. Dóczy Pál belgyógyászprofesszorral, dr. Márta Ivor urológus egyetemi tanárral. Mindketten azt mondták: nem radioaktív sugárzás okozta a halálát. Ezt követően elmentem a Szent György utcai kórházba, és kértem Pálfi Géza kórlapját. Óriási riadalom támadt: sehol nem találták a kórlapját. Dr. Magyaróssy József kezelőorvosa elmondta: a Szekuritáté már közvetlenül a halála után kilopta a plébános kórlapját. Ekkor határoztam el: a kutatást folytatom. Megtaláltam az 1941. április 14-én a Hargita megyei Máréfalván született Pálfi Géza 121 oldalas naplóját, amely alátámasztotta a korábbi feltételezésemet: az édesanyja nem azért küldte előbb a székelyudvarhelyi gimnáziumba, majd a gyulafehérvári kántoriskolába és teológiára a fiát, mert balesetet szenvedett (a temetőben játszadozás közben ráesett egy sírkő), és emiatt fizikai munkára alkalmatlan volt, hanem azért, mert a családban ő volt az értelmiségi pályára predesztinált gyerek. A napló egy teológushallgató, egy gyerek kispap olyan őszinte kitárulkozása, drámai vívódása – megfelel-e a papi hivatásnak? –, hogy hozzá hasonlót nem olvastam. Ezért döntöttem úgy: a napló néhány fejezetét Pálfi Géza lelkészi és emberi arca jobb megformálása érdekében beemelem a kötet főszövegébe. Nagyon tiszteltem Pálfi Gézát, két prédikációját is hallottam, 1983-ban ő temette egyik legjobb barátomat, az autóbalesetben elhunyt Bálint István székelyudvarhelyi főgyógyszerészt. A megtörhetetlen papot, az embert láttam benne. 2011-ben megtaláltam Pálfi Géza öt vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéját. Akkor még nem tudtam, hogy Denisa Bodeanu és Novák Csaba Zoltán Pálfi Géza megfigyeléséről Az elnémult harang. Egy megfigyelés története címmel önálló kötetet jelentetett meg. A kötet 2011 legvégén a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó gondozásában látott nyomdafestéket. A kötet ismeretében is úgy határoztam: a teljes megfigyelési és követési dossziét, illetve az utólag előkerült dokumentumokat külön kötetben publikálom, mert olyan információk birtokába jutottam, amelyek – részben a terjedelmi korlátok miatt is – elkerülték a szerzőpáros figyelmét. Aki a diktatúrában edződött újságíróvá, az tudja, hogy Romániában mindenről kettős, sőt többes „könyvelés” készült. Hiába lopta ki a Szekuritáté – természetesen orvosi segédlettel – Pálfi Géza kórlapját, boncolási jegyzőkönyvét, mert annak valahol meg kell lennie. Dr. Jung János patológusprofesszort – aki jelen volt Pálfi Géza boncolásánál – kértem meg, hogy a több ezer jegyzőkönyv között keresse meg Pálfi Gézáét is. Megtalálta! A kötetben először mutatjuk be ezt a boncolási jegyzőkönyvet, amely nem igazolja ugyan a sugarazást mint kiváltó okot, de nem is zárja ki. A szerzőpáros kötetéből hiányzik, hogy a Szekuritáté Pálfi Géza halála után – egy nyugat-európai kirándulás fejében – egyik köztiszteletnek örvendő paptársát, ideig-óráig esperesét vette rá, hogy a Szabad Európa Rádióban, Olaszországban, a Vatikánban, a Német Szövetségi Köztársaságban részben a kilopott kórlappal, részben saját szövegével cáfolja meg azokat az állításokat, miszerint Pálfi Géza nem természetes halállal fejezte be papi pályáját. A „Béla” fedőnevű ügynököt azonosítottam, várom a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács levéltára hivatalos dekonspirálását. Az ötkötetes megfigyelési dosszié egyértelműen bizonyítja: a Szekuritáté is azonnal észrevette, „kiszúrta” a megtörhetetlen célszemélyeket. Semmilyen aljas eszköztől nem riadtak vissza, balesetet rendeztek meg, nőügyekkel vádolták a fiatal plébánost. Jellemző epizód: Marosvásárhelyen több százan jelentkeztek motorkerékpárra érvényes hajtási igazolványért szervezett vizsgára. A Szekuritáté már előre „fülest” kapott, hogy közöttük lesz Pálfi Géza is. Két operatív tiszt ment a vizsgára, „csak úgy körülnézni”. A leghátsó sorban civilben, szerény öltözetben szorongott Pálfi Géza. Az egyik operatív tiszt ránézett, és odaszólt a másiknak: „Ez az!” A jelentés szerint olyan különös tűz volt a tekintetében, hogy a hatása alól nem lehetett menekülni. Ezt a konok, megtörhetetlen, a hitéért, egyházáért, az erdélyi magyarságért mártíromságot szenvedett Pálfi Gézát szeretném két kötetben az olvasóknak és a történész szakmának bemutatni. Hiteles levéltári dokumentumokat keresek: hátha valóban igaz, hogy a másik megtörhetetlen, Márton Áron püspök Pálfi Gézát jelölte ki utódjául. Erdélyi ’56-osok börtönlátogatása A kötet záróírása A halálmenet megismétlése címet viseli. 1996. szeptember közepén, egy héttel a román–magyar alapszerződés aláírása előtt – az időpontot tudatosan rögzítettem – megszerveztem az 1956-os erdélyi magyar politikai elítéltek egyhetes „börtönlátogatását”. Azokat a börtönöket kerestük fel, ahol egykor olyan sokat szenvedtek, ahol emberi mivoltukban és magyarságukban annyiszor megalázták. Tudatosan négyrészes dokumentumfilmet is forgattunk, amely 2007-ben elnyerte a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját. Két püspök, Csiha Kálmán református, Mózes Árpád evangélikus, Kiss Béla evangélikus segédpüspök, dr. Dobai István nemzetközi jogász, Varga László és Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkész, a Szoboszlai-per, a Bolyai Egyetem perének, az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének, a Székely Ifjak Társaságának, a csíkszeredai diák-tanár per, a gyulakúti szervezkedés több tagja velünk volt a kimerítő úton. Közülük szívszorítóan sokan már az égi hazából követik a mi küzdelmünket, meg-megbicsakló helytállásunkat. Engedélyek sokaságát kellett beszereznem, hónapokkal azelőtt a teljes névsort közöltem az igazságügyi minisztérium, a Központi Büntetés-Végrehajtási Igazgatósággal. Nem velünk, velem történik, magam sem hiszem el, ami megesett. A marosvásárhelyi börtönben nem engedtek be azokba a cellákba, ahol egykor raboskodtak, ahonnan az ozsdolai Szígyártó Domokos molnárt 1959. április 19-én reggel Szamosújvárra vitték, hogy még aznap délben negyedóra alatt kivégezzék. Nyitrai Levente cellatársa visszaemlékezése szerint egész éjszaka az Édesanyám, te jó asszony című műdalt énekelte. Semmit nem tudott arról, hogy özvegy édesanyja a nők részére fenntartott részen raboskodik és arról sem, hogy a fia várásába beleőrül. Az egykori foglyok reflexei újból működni kezdtek: miközben a folyosókon mentünk, belestek a kukucskálólyukon. Szörnyülködve mondták egymásnak: nagyobb a zsúfoltság, mint a mi rabságunk idején, akkor csak háromemeletes priccsek voltak. Mindenre felkészülve elkértem a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatóság parancsnokának névjegykártyáját. Azzal engedett útnak: bármilyen gond van, azonnal telefonáljak, személyesen őt hívjam. Megérkeztünk Szamosújvárra, a hírhedt börtönhöz – a 40 politikai elítélt, néhányuknak a felesége, fia –, kértük a bebocsáttatást. A szolgálatos tiszt kijelentette: „Márpedig ide nem fognak bemenni, nincs itt a börtön parancsnoka!” Meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, kérem, hogy szolgálati telefonon azonnal hívják! Szézám kapujaként azonnal megnyílt a főbejárat, természetesen ott volt a parancsnok (azt követően korrupciós ügyek miatt leváltották), nagylelkűen végigkalauzolt a börtönön, a kazamatákon. Filmezhettünk az egykori kivégzőhelyen, amelyik ottjártunkkor a morbiditás csimborasszójaként zöldségraktár, húslerakat volt; térdig érő vízben készítettem interjút az áldott emlékű marosvásárhelyi Veress Sándorral, a sepsiszentgyörgyi biológus, egykori csíkszeredai tanár Puskás Attilával. Egynapos út, két-három órás sepsiszentgyörgyi alvás után érkeztünk a föld alatt négy emeletes, hírhedt és rettegett jilavai börtön főbejáratához. A szamosújvári „fogadtatás” kísértetiesen megismétlődött. Nem volt parancsnok. Amikor meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, az őr kacagni kezdett: nem működik a telefon! Erre megszólalt az asztalon a telefon. Szemrebbenés nélkül azonnal válaszolta: belső telefon! Erre csak annyit mondtam: rendben van, egy hét múlva aláírják a román–magyar alapszerződést. Ha nemzetközi sajtóértekezletet tartok arról, hogy hivatalos engedély birtokában sem engedtek be a jilavai börtönbe, annak komoly visszhangja lesz, és beárnyékolja a román–magyar alapszerződés aláírását is. Ez hatott! Másfél óráig vitatkoztunk. Kint, az autóbuszban azt hitték, már le is tartóztattak. Ezredesek sorfala között vonultunk be a jilavai börtönbe. Aki nem járt ott, nem tudja elképzelni, hogy a törökellenes háborúk idején erődnek épített börtön milyen elképzelhetetlen emberi szenvedések színhelye volt. Döbbenetes, a világot bejárt felvételeket készíthettünk. Innen indultunk a Duna-deltába, Peripravára. Az igazságügyi minisztériumban az engedély kiállításakor azt mondták nekem: ott már mindent belepett, elpusztított az enyészet, nem találnak semmit. Tulceán kiderült: csak magántulajdonban lévő hajóval tudunk eljutni. Hályogkovácsként kerestem egy hajóskapitányt. 2400 nyugatnémet márkát kért. Összedobtuk. Tizenkét órán át hajóztunk, kanyarogtunk a deltában. Délután négy óra körül érkeztünk meg Peripravára. A székelyudvarhelyi Páll László, a „Fekete Kéz” nevű szervezet egykori elítéltje kalauzolt. Halászként már járt arrafelé... Félórai gyaloglás után a maga döbbenetes valóságában találtuk meg az egykori börtön téglaépületeit, a rabok alatt guanóként megkeményedett szalmát, az „átnevelés” kultúrházát. A brassói Lay Imre és Lay György elmondták: amikor Peripravára hozták őket, a kovácsműhelybe kerültek. Három lópatkót felszegeztek a műhely oldalára, mert egy kovácsműhelybe csak lópatkó illik. Megtaláltuk a három lópatkót, a gumibocskorokat, amelyekben a rabok vágták a száraz, borotvaéles nádat. Valójában félmeztelenül vágták a nádat, mert az cafatokra tépte a rabruhát. Akkor értettem meg: a Duna-deltából megszökni nem lehetett! A végtelen mocsarakon átvergődni a lehetetlenséggel volt határos. Bíró Károly megpróbált megszökni, néhány nap múlva elkapták, agyonlőtték. A Duna egyik töltésén néma csenddel adóztunk az emlékének. Késő este lett, amire a filmezést befejeztük. Helybéli lipovánokat hívtam oda. Kérdeztem: miért nem lopták el a téglát, az ablakokat. Egy vallásos öreg lipován azt válaszolta: ezek a falak átkozottak...Az utóbbi időben felröppent a hír: egy leleményes francia vállalkozó ötcsillagos szállodakomplexumot akar teremteni az egykori megsemmisítő munkatáborból. Az itt elhunyt 103 politikai elítélt lelkével hogyan fog elszámolni? Akárcsak az 1958–1963 közötti parancsnok, a most 85 éves, Maros megyei születésű Ioan Ficior. Vajon jó úton járunk-e? Este kértem a hajó kapitányát: induljunk vissza Tulceába. A leghatározottabban kijelentette: hajnalig innen nem mozdul, mert megtámadnak az ukrán kalózok! Az ukrán partok csak egy hajításnyira vannak. Mindez történt 1996. szeptember közepén Európában, az emberi civilizáció egyik bölcsőhelyén. Szerencsére indulás előtt arra kértem: minél több bort, konyakot pakoljon fel a hajóra. Egy heti lelki feszültség után kiengedtek a zsilipek. Olyan magyar népdal- és énekórát tartottunk a hajón, amilyet az soha életében nem látott, hallott. Senki még spicces sem lett. Egyszer csak azt láttam, hogy a galambszelíd Csiha Kálmán református püspök elnyúlik a padon, Varga László tiszteletes úr a pad alatt, Fülöp G. Dénes ráborult az asztalra... Jómagam, aki egy hét alatt mindössze hat órát aludtam, őriztem az álmukat, és lejegyeztem a deltában szerzett élményeket. Hajnalban indultunk. Olyan csodálatos látványban volt részünk, amilyet a játékfilmek nem tudnak bemutatni. Öt lejért a parton egy lipován halásztól vásároltam egy zsák halat, a tizenkét órás visszaút során a hajón szorgoskodó matrózok, az egykori elítéltek sütötték a halat, és sorjázták a drámaibbnál drámaibb emlékeket... A négyrészes, háromórás dokumentumfilm narrátor szövegét, a mélyinterjúkat, a villanásnyi megszólalásokat írott formában is szeretném közkinccsé tenni. A román kommunista diktatúra olyan látlelete, amelyhez hasonlót nem tud tető alá hozni egy történészekből álló munkaközösség sem... Akkor, azon a szeptember 16-ai éjszakán úgy éreztem: a börtönlátogatáson részt vevő negyven erdélyi magyar elítélttel – ha ukrán kalózoktól, egykori smasszerektől körülvéve is – mégiscsak elindultunk az annyira áhított Európa felé. A kis ördög nem hagyott nyugton: vajon jó úton járunk-e? Miért kellett ilyen mérhetetlen szenvedéssel kikövezni az Európa felé vezető utat? Egyáltalán volt más alternatíva: ilyen sajátosra, egyedire, utánozhatatlanra kellett sikeredniük azoknak a „lázas” kilencvenes éveknek? A kötetben olvasható írások, tanulmányok erre keresik a választ... A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren Tófalvi Zoltán Krónika (Kolozsvár) lapozás: 1-10
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
